Köszöntünk 100 napos játékkihívásunk hivatalos oldalán! Az idei évben eddigi legnagyobb játékkampányunkba kezdünk, melynek végigjátszására Téged is szeretettel invitálunk!
Ha szeretnél velünk játszani, nincs más dolgod, mint 2023. április 24-től rendszeresen látogatni oldalunkat, követni csetlő-botló detektívünk kalandjait, és segíteni őt egy-egy küldetésének végrehajtásában.
Minden feladat megoldására 3 nap áll majd rendelkezésedre, a helyes megfejtést beküldők között pedig minden játék végén egy-egy élményt vagy egyéb, támogatóink által felajánlott ajándékot sorsolunk ki!
Játszhatsz egy-egy alkalommal vagy rendszeresen is, viszont ha legalább 20 játékban részt veszel, megnyerheted All in ajándékcsomagunkat is, mely tartalmazza majd minden játékalkalom nyereményét!
Figyelem! A játékok önállóan is játszhatóak, sok esetben azonban szükség lehet az előző történetek ismeretére! Előző játékaink mind elérhetőek az oldalunk menüjében!
Jó szórakozást kívánunk!
Bob naplója
Marcali. A kibogozhatatlan kapcsolatok városa. Még G. néni ügyével se végeztem, s máris itt egy újabb rejtvény, amin – ha az életem nem is – az anyagi jólétem erősen múlik.
A kutyás megbeszélést követően betértem egy presszóba. A vendégek azt hitték, a csendesen szemerkélő eső űzött be, de az igazság az, hogy az inkognitóm próbáltam megóvni ezzel a lépéssel.
F. nyomába voltam. Furdalta az oldalam a kíváncsiság, ő miért nem választott magának egyet az ebek közül. És egyáltalán: miért (s még inkább hogyan) maradt, miután A. már elhagyta a lakást? Ha bent maradt, hogyan jött ki? Ha előbb eljött, mit csinált a házban addig, amíg a többiek távoztak?
F. elsétált az óvoda mellett, elhagyta a parkot, aztán átvágott a Piac téren. Én a nyomában. Azt hittem, úgy mozgok, mint egy árnyék, ám F. hirtelen sarkon fordult és úgy meredt rám, mint aki tudja, hogy őt követem!
Hirtelen kellett cselekednem. Egy pillanatra talán kiült az arcomra némi döbbenet, de a lépteimen nem lassítottam, hanem – az addig diktált tempómban – egyszerűen elsétáltam mellette, és bemeneteltem a presszóba.
Az pulthoz legközelebb lévő társaságban egy volt kollégám ült. Mikor felismert, az asztalhoz hívott, majd kihívott egy játékra.
– Te, mint magándetektív, biztosan meg tudod oldani a rejtvényemet. Ez egy igazán klassz Marcali rébusz – mondta, és széles mosolyra húzta a száját. Mikor hallották, hogy mivel foglalkozom, a többiek is mind közelebb húzódtak.
Aztán jött a rejtvény:
Lajos a mentőállomás mellett lakik. Egyik fia – Tivadar – gyári munkás. A másik az önkormányzaton hivatalnok, az, amelyiket Ferencnek hívják.
Dezső Gombán él. Három fia van: Gazsi, Józsi és Pál. Gazsi benzinkutas.
Gyurinak nincs gyereke.
Hogy hívják Áron kölykeit?
Döbbenet ült ki az arcomra. Ez meg miféle feladvány? Értetlenségem látva a többiek halkan kuncogtak, s páran becsmérlő megjegyzéseket tettek detektívi képességeimre is. Fájt, ahogy kinevettek, ezért az asztalra csaptam és azt mondtam:
– Meg tudom oldani, csak kicsit gondolkodnom kell rajt!
– Egy heti fizetésem rá, hogy nem fog menni – vágta rá az egyikük.
– Egy havi keresetem rá, hogy igen! – csúszott ki a számon.
Most meg itthon ülök, a maradék fehér csokis bonbon társaságában, és azon töröm a fejem, mi lesz, ha keddig nem lesz meg a válasz. Május 2-án, műszakváltás után, pontban 16:15-kor várnak a presszóban – természetesen a helyes válasszal. Ó, anyám! Hogy keveredek ki ebből a slamasztikából?
UPDATE
Bob naplója
Anyagiak: pipa. Kevés dolog van, amiben igazán jó vagyok, de az egyik épp a rejtvények megoldása…
Jó, nem ment egyből. Elmentem a mentőállomásra. Aztán a benzinkútra. A benzinkutas mondjuk már ismerte a feladványt – biztos nem az első voltam, akit rejtvényükkel a presszóból oda irányítottak azok a jómadarak.
Aztán beugrott! A Kossuth Lajos utcával szomszédos a Puskás Tivadar és a Rákóczi Ferenc utca. A Dezső utcával a Noszlopy Gáspár, a Vasvári Pál és a Bem József. A Dózsa György utcából nem nyílik olyan utca, ami keresztnevet is viselne!
Áron nevű utca egy van Marcaliban: a Gábor Áron utca. Abból a Berzsenyi Dániel és a Móra Ferenc utca nyílik.
Mire a társaság megérkezett a műszakból, már a presszóban kortyolgattam a kávém. Volt kollégám érkezett utolsóként, annak az embernek a társaságában, aki az egy heti fizetését tette fel rá, hogy elbukom a próbát.
– Nos? – kérdezte a férfi.
Elmondtam, hogy gondolom. Ahogy bontottam ki a megoldást, úgy vörösödött el egyre inkább; és úgy volt egyre nehezebb visszatartaniuk a többieknek a röhögésüket.
Nincs kőből a szívem. Mondtam neki, hogy tartsa meg a pénzét. Egy-egy névjegyet azért kiosztottam mindenkinek, hátha egyszer valódi problémával is szembe kell nézniük az életük során.
Utolsónak maradtam. Kiittam a kávém, és elégedett dőltem hátra a székemen. „Mondtam, hogy a legjobb!” – visszhangoztak agyamban a volt kollégám szavai. Ezt súgta a többieknek kifelé menet, amikor már azt hitte, nem hallom.
„A legjobb”, gondoltam. Álmodozásomból a mobilom hangja riasztott fel. Egy pszichológus barátom üzent:
Beszélnünk kell. J